English / Magyar
„A gyógyítás fizikai, szellemi és lelki tevékenység…”

Interjú Dr. Farkas Péterrel, a Kútvölgyi Klinika Tömb a III. számú Belgyógyászati Klinikájának hematológus szakorvosával.

Dr. Farkas Péter

Dr. Farkas Péter

  • Megkerülhetetlen első kérdésünk, hogyan lett Önből orvos?
  • A családunkban nem volt orvos, mérnök szülőktől származom, ahogy mondani szoktam „homozigóta mérnök” vagyok, de már gyerekkoromban gyógyítani szerettem volna, igaz, hogy akkor még az állatorvoslás jobban vonzott, csak a gimnázium utolsó éveiben döntöttem úgy, hogy orvos leszek.
  • Milyenek voltak az orvosegyetemi évek?
  • Nem panaszkodhatom, elsőre felvettek, és ami talán a legfontosabb, a feleségemmel is itt ismerkedtem, meg, ő gyermekorvos lett. Az, hogy ő is orvos sokban megkönnyíti az életünket…
  • Sok orvos házaspárról tudunk, Ön szerint ennek valamilyen különleges oka lehet?
  • Egész biztosan. Senkit sem szeretnék megbántani, de ahogy mondani szokták, három hivatás van, a tanítás, a papi élet és a gyógyítás… a hivatást csak teljes emberként lehet űzni, ha a feleségem nem ugyanezt csinálná, lehet, hogy nem tudna ilyen mértékben segíteni…három gyerekünk van, este érünk haza, én szeretem szombaton is látni a betegeimet, így általában minden második hétvégénk nevezhető szabadnak…
  • Hogyan került a Kútvölgyi Kórházba?
  • 1993-ban végeztem, azóta a III- as számú Belklinikán dolgozom, akkor még a Sváb-hegyen működött. 1998-ban, az első megrázkódtatás szerű egészségügyi reform, vagyis a brutális ágyszám leépítés után kerültünk a Kútvölgyibe.
  • Nem volt nehéz egy másik, esetleg másként működő intézménybe integrálódni?
  • Inkább érdekes volt ez a folyamat, egy működő kórházba átköltözni. Úgy fogalmazhatnék, hogy felderítőcsapatként érkeztünk ide Dr. Benedek Szabolccsal, akit tanáromként tisztelek. Velünk volt Gyenes Gábor kollegám is, aki azóta sajnos Kanadában él és ott gyógyít. Mi fél évvel korábban jöttünk ide, éppen azzal a céllal, hogy az integrálódást elősegítsük. 2000-től olvadtunk össze véglegesen a Kútvölgyivel a többi klinikával együtt. Úgy látom, hogy fokozatosan és jól kialakultak az együttműködés új formái.
  • A hematológiát nem a „legderűsebb” szakterületként tartják számom. Hogyan lett Önből hematológus?
  • Ez tökéletesen igaz, nekem mégis mindig az volt a vágyam, hogy hematológus legyek. A hematológia bizony sokszor nagyon szomorú terület, kétségtelenül lelkileg jobban megterhelő, mint sok más szakma.
  • Mi az, ami mégis idevonzotta?
  • Remélem, nem hangzanak nagy szavaknak, de a segíteni vágyás. A terület lélektani terheltsége még szorosabbá teszi az orvos és betege közötti kapcsolatot. A betegeink gyakran járnak vissza sikeres gyógyulást követően is. Egy betegünk elvesztése általában az egész itt dolgozó közösséget megviseli. Én hiszem, hogy az orvoslás nagy részt spirituális dolog, persze a megfelelő gyógyszer elengedhetetlenül fontos, de a betegek lelki vezetése nélkül nehezebb lenne a gyógyulás. Gyakran reménytelennek tűnő eseteket sikerül megoldanunk, több év jó minőségű túlélést adhatunk olyanoknak is, akik erről már esetleg maguk is lemondtak.
  • Tudnak nekünk esetleg emlékezetes esetet említeni?
  • Sok ilyen esetünk van, de különösen fontos volt nekem egy 10 évvel ezelőtt leukémiával ide került három gyerekes édesanya gyógyítása. A hölgy nagyjából kortársam volt, óhatatlanul párhuzamot láttam az ő élethelyzete, a háromgyerekes család és a sajátom között. Mindent megtettünk, a kezelés eredményesnek tűnt, de 2 év elteltével a leukémia sajnos kiújult. Persze egy pillanatig sem adtuk fel, és végül sikerült a hölgy testvérétől használható csontvelőt átültetnünk, ami megmentette az életét. Pár hónapja járt itt utoljára egészségesen, a gyerekei már középiskolások…ez számomra meghatározó élmény volt.
  • A hasonló sikerélmények mellett, mi segíthet még a lélektani terhelés csökkentésében?
  • A kiégés a mi területünkön őrült nagy probléma. Mindannyiunknak szüksége van valamilyen fogódzóra. A gyógyítás fizikai, szellemi és lelki tevékenység. Általában ez a hármas leterheltség jellemzi a mindennapokat. Mind a három „forrást ” fel kell rendszeresen tölteni, ahhoz, hogy az élet menjen tovább. Időnként jó 2-3 hétre elmenni, de ilyenkor is nehéz kikapcsolni, az ember a betegeire gondol. Én vallásos ember vagyok, egyházkövető katolikus, a vallásos szemlélet nagyon sok mindentől megvédi a családomat és engem is. Persze az ember gyarló és mindig csak próbál jó lenni, de e nélkül nehezebb lenne…
  • Hogyan látja a Kútvölgyi kórház jelenlegi helyzetét?
  • 13 éve dolgozom itt, nekem mindig az tetszett, hogy a Kútvölgyi egy igazi multidiszciplináris kórház. A traumatológia kivételével, minden felnőtt szakterület megtalálható. Az osztályok közötti napi együttműködés nagyon pozitív. A Kútvölgyiben felhalmozott szakmai tapasztalat, „szellemi tőke” azt gondolom, szinte egyedülálló. Ami egyértelműen a jövő kérdése, annak eldöntése, hogy mik legyenek a fejlődés fókuszpontjai. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy az Egyetem nem döntötte még el a sok szerteágazó feladat közül, melyekre helyezze a hangsúlyt.
  • Mire gondol?
  • Pillanatnyilag egyszerre kell megoldanunk a területi ellátást, illetve a progresszív betegellátást. Az Egyetem ellátási területéhez jelenleg 500-600 ezer ember tartozik, körülbelül 50-60 hematológiai ággyal A gyógyítás mellett világszínvonalú oktatást és kutatást kell biztosítanunk. Ez sokszor ellentmondásos helyzetekhez vezethet. Például, egy kiemelt, akár co-payment ellátást élvező páciens jogosan kérheti, hogy a német „Privat Statzion” ellátáshoz hasonlóan, kezelő orvosa naponta háromszor komolyan elbeszélgessen vele. Ehhez az irányhoz jelentős fejlesztések kellenek. A szellemi és szakmai tőke adott, a többi, a fizikai környezet, a személyi létszám fejlesztésre, átalakításra szorul. Azt gondolom, hogy a jövő mindenképpen a progresszív, akár exkluzívabb kórházi profil kiépítése lesz.
  • Köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette: Léder László.
Az interjúkkal kapcsolatos észrevételeit, kérdéseit kérjük küldje el nekünk a leder.laszlo@prleder.hu e-mail címre.